Ugróbéka

A csecsemő nem hibás

2018. december 10. - Ugróbéka anyukája

Páromat volt kollégája, amikor a telefonban úgy köszönt el tőlem és Árontól, hogy „vigyázzatok magatokra”, a maga stílusában úgy leteremtette, hogy a lába nem érte a földet. Már hogy tudna vigyázni magára egy pár hónapos csöppség?! Azért van otthon vele az anyja, hogy ő gondoskodjon róla és óvja mindentől, amitől csak lehetséges.

Fejtem ki én szép kerek mondatokban, hogy mit is akart mondani a mindenes. És igazat kell adjak neki. Nyilván ettől még két szóért nem kell leharapni senkinek a fejét, hiszen Apa sem úgy gondolta, hogy a baba egyedül őrzi magát egész nap, figyeli a mozdulatait, és figyelmezteti magát, ha valami veszély leselkedik rá. Csak egy kedves búcsúzást ejtett meg. 

Azt hiszem, azzal minden szülő tisztában van, ám nem árt rögzíteni, hogy egy csecsemőnek még nincs félelemérzete. Megy (gurul, kúszik, mászik), felfedez, kinyit, kihúz, leránt, pakol, ráadásul mindent a szájába vesz. Ő még nem ismeri fel, hogy mi az, amit lehet, mi az, amit nem, és miért. Nem bír tudomással arról, hogy léteznek mérgek, hogy apró dolgokat félrenyelhet. 

Az első koppanásig azt sem tudja, hogy fáj, ha beveri a fejét, kezét, lábát. Bár nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán ez érdekli vagy tényleg fájdalommal jár nála, mert bevett szokása, hogy a kobakját a kiságy rácsába ütögeti, vagy régebben a sarkát vagdosta a padlóhoz és a bútorokhoz. Fel se szisszen. 

Aztán előfordul, hogy eldobja magát a pelenkázón, vagy rosszabb esetben a földön. Jól hátravetődik, hogy véletlenül se a háta érjen előbb talajt. Rettenetesen észnél kell lenni, és árgus szemekkel koncentrálni, hogy a legkisebb reakcióidővel érjen oda az ember, és mentse a bébi testi épségét. 

Lehet utána korholni, dádát inteni, megkérdezni, hogy miért csinálta, lükének nevezni, az ő hisztijének, türelmetlenségének, kajlaságának titulálni, de attól még a felelősség azé, akinek éppen a gondjaira van bízva. Anya, Apa, nagyszülő, rokon, ismerős, szomszéd, bébicsősz, bárki. És ezzel senkit nem szeretnék megijeszteni. 

Áron már lassan egy éves lesz, néha tudatában van a cselekedeteinek. Amikor látja, hogy mással vagyok elfoglalva, nem állok ott mellette, mögötte, jobban odafigyel a kapaszkodásaira, leérkezésére. Általában. De azért erre sem lehet számítani. Főleg, amikor fáradt. Akkor dobálja magát jobbra-balra, előre-hátra, semmi sem zavarja. Aztán persze sír, még ha a baj messze elkerüli is. Csak mondjuk eldől egy kisebb tárgy, vagy nem éri el, amit akart. 

Az én véleményem mégis az, hogy a lélekjelenlét a legfontosabb. Hogy ott legyünk elérhető közelségben, de ne mikroszkóppal nézegessük a kicsi minden „lépését”. Mert ha az apróságokra összpontosítunk, a nagyobb dolgok kikerülnek a látóterünkből. A tényleges problémaforrást nem fogjuk észrevenni. 

És nem szabad rágörcsölni. Mert érdekes módon Apa és Nagymama mindig a céklával keni össze Áron ruháját. Annyira félnek tőle. Nem tudom, a sütőtök vagy a sárgarépa mennyivel mutat szebben az előkén vagy a rugdalódzón, de az nem érdekli őket. Csupán a vörös. Pedig az almafolttal ellentétben még ki is jön. 

Visszatérve azonban a címre, a csecsemő nem hibás. Akkor sem, ha magára dönti a fiókos szekrényt, akkor sem, ha megfázik, vagy összeszed valamit. És akkor sem, ha nem tervezetten született, vagy megérkezése után a szülei nem találják a közös hangot.

Előkészületben: "A jószándéktól az ég mentsen meg!"

(Karácsonyi ajándékok készítése miatt kicsit később! ;-))

A bejegyzés trackback címe:

https://ugrobeka.blog.hu/api/trackback/id/tr7114468114

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.