Ugróbéka

Effektek még

2018. december 03. - Ugróbéka anyukája

Hogy egy kicsit könnyedebb vizekre evezzek – nem mintha túlságosan komolyra szoktam volna venni a figurát –, gondoltam, ismét megosztom veletek, milyen újdonságokat művel Áron a hanghatások terén.

Az egyik ilyen a „szájpuki”, vagyis amikor az ajkaival ad ki olyan hangot, mintha a fenekéből jönne ki. Szóval értitek. ;-) Ilyet néhanapján nagyobb korban is alkalmazunk, ha viccelődni szeretnénk, vagy éppen gúnyolódni a másikon, esetleg ily módon kimutatni a véleményünket, ha pillanatnyilag nincs kedvünk csúnyán beszélni, vagy felnőtt módon kifejezni a nemtetszésünket. A kisfiú nyilván szórakozásból csinálja ezt, és minket is sikerül felvidítania vele. 

Ennél lényegesen kellemetlenebb a sikítás, ami – ahogy a neve is türközi – fülsiketítő. Apa néha azt játssza, hogy megijed tőle, ilyenkor óriási kacagások közepette folytatja a baba a visítozást. De alapjában véve – amikor elkezdi – ez nem az örömében való jelzés, hanem inkább egy próbálgatás, hogy mennyire tudja még fokozni a decibelt (legnagyobb boldogságomra :-)). 

A másik éktelen zenebona a szirénázás. Nem másolja le a mentő vagy a tűzoltóautó dallamát, de rendkívül magas hangon „énekel”. Elképzelhető, hogy nem kellett volna előadnom neki a Szózatot, mert utána produkálta először ezt a csodát. Mondjuk jobb is lenne, ha nem tőlem tanulná meg a skálázást, mert nálam – a botfülem mellett – garantáltan semmi nincs a helyén. 

Aztán, ha finoman nevetünk, akkor utánoz bennünket. A hatalmas hahotázásnál nemrég még sírt, bízunk benne, hogy erről már leszokott, mert már alig mertünk hangosan tetszést nyilvánítani, mindig vissza kellett fognunk magunkat jókedvünkben. Valószínűleg ez abból eredhet, hogy hónapokig nem volt nevetés a lakásban, nem ismerte, nem szokott hozzá, így megriadt tőle. Most már gyakrabban emelt és elengedett a hangulat. 

A kényszernevetgélést nem tudom, kitől vette át – tudomásom szerint senki nem használja közülünk –, de igen aranyos. Mármint egy kisbabánál, mert ő mindennel még csak kísérletezik. Egy meglett embernél elég idegesítő. Áron viszont olyan szintre fejlesztette, hogy a végén gonosz manókacaj lett belőle. Mintha egy meséből lépett volna ki. Sokszor inkább boszorkányos, mint koboldos. Ha csupán tévében hallanám, lehet, hogy félnék tőle. Így tündéri. 

Az indián csatakiáltást is maga fejlesztette ki, soha nem mutattuk neki. Annyi a különbség a hagyományoshoz képest, hogy míg mi nyitott tenyerünket a szánk elé helyezzük, ő az öklét a szájába tömi, és úgy ad ki hangot. A végeredmény nagyon hasonló, így mi a nekünk inkább kézenfekvő mozdulattal idézzük elő az ő furcsa találmányát. 

Aminek nem túlságosan örülök, hogy megjelentek a babánál a hisztikezdemények is. Legfőképp akkor jelentkezik, ha nem ér el valamit, nem tud valahol felállni, vagy hasonló „kudarc” éri. De akkor is prezentálja, ha nem engedem meg, hogy kivegye a második fiókból a ragasztót, vagy pelenkázás helyett nem forgolódhat kedvére. Többször erőteljesebben jön elő, ha már fáradt is. 

Egyébként általában kizökkenthető, játékkal, figyelemeltereléssel irányítható. Bár elég hamar vörösre vált a feje, és belelendül a dühös sírásba. Szóval késlekedni se nagyon lehet. Ami mondjuk nem túl könnyű sok és azonnali tennivaló esetén. Úgyhogy néha így is hagyom bömbölni egy picit magában. Hátha időközben meggondolja magát, és talál valami boldogítóbb elfoglaltságot. Például egy új effektet.

Előkészületben: "Persze hogy Apa!"

A bejegyzés trackback címe:

https://ugrobeka.blog.hu/api/trackback/id/tr9314416258

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.