Ugróbéka

A jó anyaság relatív

2018. október 29. - Ugróbéka anyukája

Néha elhangzik, hogy jó anya vagyok, családtagoktól, kedves ismerősöktől. Építik az önbecsülésemet, vigasztalnak, meglátnak. Általában tiltakozok. Összetörök, csóválom a fejem, egyáltalán nem érzem. Mondtam is a két lábbal a földön álló, ugyanakkor mágikus képességekkel megáldott masszőrünknek, én nem így látom. Azt válaszolta, nem baj. Sőt, igazából az lenne a probléma, ha tökéletesnek gondolnám magam, de ezt már csak én teszem hozzá.

Senki sem jelentheti ki magáról, hogy mindent mindig jól csinál, tengernyi gondot megold, rengeteg szerepben helytáll, hiszen akkor óriási tévedésben lenne. Persze akadhatnak kivételek, de kellemesebb ilyenekkel nem találkozni. A múlt egyébként is sok dolgot megszépít, tán igaz sem volt. Messziről jött ember azt mond, amit akar. Stb. Ha valaki aktuálisan ilyen irányú polihisztor, az előtt le a kalappal, ám ha csupán hangoztatja, fülünkön engedjük ki gyorsabban, mint ahogy befutott. 

Nekem azért is nehéz, mert maximalista és egyben lelkiismeretes is vagyok. A kettő együtt kemény kihívások elé állít. Ha csak az egyik tulajdonság jellemezne, vígan túl lehetne lendülni az akadályokon. Meredek egy keverék. Nem engedek a legjobból, akkor sem, ha azt nekem kell elvégeznem azért, hogy ténylegesen a legnagyszerűbb, legkifogástalanabb legyen. Ennek az eredménye pedig a folyamatos robot. Mert másra nincs lehetőségem, és másra nem bízhatom. 

Azonban valóban nem kell hibátlan anyának lenni, bőségesen elegendő megfelelő szülőként tevékenykedni. Betartani néhány egyszerű, számunkra nélkülözhetetlen szabályt, figyelembe venni az erkölcsi alapvetéseket, a társadalmi normákat – ha léteznek még ilyenek –, és megismerve gyermekünket az ő szempontjait előtérbe helyezve irányítgatni. 

Az aranykezű asszisztens szerint nyugodt és türelmes vagyok. Mert amikor más, fontos elfoglaltságomat töltöttem, nem estem kétségbe, ahogy Áron rákezdett a sírásra. Hiszen ott volt vele a nagymamája, akinek szintén meg kell tudnia békéltetni a távollétemben. Erre úgy reagálnék, mikor hogy. Gyakrabban nem rendelkezem eme erénnyel, de olykor megszáll a nyugalom, és idegen emberek előtt többnyire tudok viselkedni. Magamban és családom körében időnként robbanok. Sűrűbben kiabálok. Nem mintha használna, de a feszültséget le kell vezetnem. 

Szerintem lényeges, hogy mindenki úgy nevelje a gyermekét, ahogy elhatározta. Azonban ehhez a famíliának is alkalmazkodnia kéne. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne időközben kisebb szempontokból módosítani. Viszont szem előtt kell tartani a következetességet és azt, hogy nem lehet a bébinek mindent megengedni. Tehát például tudni kell nemet mondani. 

Véleményem szerint a legrosszabb, amit tehetünk, ha elkényeztetjük a csemeténket. Tapasztaltam sok felnőtt embernél ezt. Természetesen itt sem élesek a határok, de a túlzásokat könnyedén ki lehet szűrni. Ez kezdhető adott esetben egy állandóan kézben levő babával, ám a folyamatos ringatgatás sem feltétlenül szül elkapatott kiskamaszt, később is lehet még változtatni a stratégián és javítani a módszereken, bár nyilván nehezebb. 

Törődni kell a kisdeddel, foglalkozni, játszani vele, a könnyeit letörölni, de sokszor hagyni kell magában, hadd fedezze fel a világot. Nem kell neki mindennek a funkcióját megmutatni, amikor önmagától is rájön a csínjára. Lehet, hogy valami olyan újdonságot talál ki, ami nekünk józanságunkban eszünkbe se jutna. És nem kell magunkhoz láncolni, tudni kell elengedni. Nem csak óvodás korában, hanem már most is. 

Nem az a mércéje a hozzánk kötődésnek, hogy sír-e a kicsi, amikor másra bízzuk a felügyeletét egy kis időre, vagy amikor éppen visszavesszük. Nem csupán az olvasmányélményeim szólnak belőlem, ha azt szögezem le, hogy éppen az a csöppség kapta a megfelelő gondozást, aki nem bömböl az édesanyja után, hiszen biztos benne, hogy ígéretének megfelelően, amennyire tőle telik, vissza fog térni érte. És az a normális, ha a rívás legfeljebb addig tart, amíg bezáródik az anyuka mögött az ajtó. És ezzel nem azt mondom, hogy az a szülő elrontott valamit, akinek a gyermeke mégis kétségbe esik a távoztával, mert ez sem egészen biztos. Viszont erre törekedni finoman szólva nem célszerű. 

A szeretetet pedig nem a süteménybe tett cukor és az ételekbe szórt só mennyiségével mérik – sőt azzal fordítottan arányos. (Hiszen ha valaki közel áll hozzánk, azt szeretnénk, ha minél tovább, egészségesen élne.) Valamint nem a megvásárolt kisautókkal és csokoládékkal, hanem az értékek közvetítésével. Hogy továbbadjuk a kisdednek, és megtanítsuk olyan kézzel nem fogható dolgokra, mint az emocionális intelligencia, a szorgalom, a tisztelet és a tisztesség. 

Természetesen ez az én elképzelésem, semmi sem garantálja, hogy sikerülni is fog, de ezt próbálom véghezvinni. Az én világrendem szerint így lehet valaki jó anya. Más pedig teljesen másként vélekedik erről. Attól még ugyanúgy eredményt érhetünk el. Attól még ugyanúgy bizakodhatunk benne (hogy joggal, vagy sem, nem mi döntjük el), hogy gyerkőcünkből egy bizalmon alapuló baráti és társas kapcsolatok teremtésére képes felnőtt lesz.

Előkészületben: "A pelenka sem bír el mindent"

A bejegyzés trackback címe:

https://ugrobeka.blog.hu/api/trackback/id/tr8014331311

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.