Ugróbéka

A két jó húzás napja

2018. október 25. - Ugróbéka anyukája

A történet nem tegnapi, de mindenképpen említésre méltó. Nem egy nagy szám, de szüksége van rá az ember lelkének.

Még akkor esett meg, amikor fogorvoshoz voltam hivatalos, és mivel párom ajánlott budapesti egynapos tanfolyamon vett részt a munkájához kapcsolódóan, anyukámnak kellett fuvaroznia, szerencsére időben szabadságot kérvén. Ha már így adódott, ellátogattunk a közeli barkácsáruházba is – egy korábban már kinézett, de most kedvezményes „kisgép” és egy már jó ideje szükségessé vált lábtörlő beszerzése érdekében. 

Semmi izgalmasnak nem hangzik, ám figyelembe véve, hogy édesanyám alapesetben kizárólag az otthona és a munkahelye között hajlandó furikázni, bátor és egyben merész vállalkozás volt ez a félnapos kirándulás – városon belül nem éppen fejlett tájékozódási képességeinkkel és az idióta közlekedők közötti vezetésre figyeléssel. Mindenesetre úgy tűnik, megúsztuk, az autót magam vittem haza, amíg Nagymami Áront sétáltatta a doktor úrig. 

Ideális állapot. Ingerenciám lévén gyorsan felszaladok még anyukámhoz pisilni, hogy aztán semmi se akadályozzon meg a székben való békés ücsörgésben, mint ahogy lenni szokott. Visszafele azonban – úgy fél óra alvás után – a kisfiú felébred. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki vissza akar szundítani. Próbálunk nem rá nézni és nem beszélgetni, de ettől még élénksége nem lankul. Most mi a manót csináljak? 

Gondolkodni nincs sok idő, a gyereket kikapom a babakocsiból – egy viszonylag eldugott pad felé véve az irányt. Ha megetetem, valószínűleg nem lesz vele gond az ellenőrzés ideje alatt. Életében nem kortyolt ilyen nyugodtan! Azt hittem, soha nem hagyja abba. Türelmesen megvárta a tejleadó reflex érkezését, és szépen lassan elfogyasztotta egyik, majd másik mellből lecsapolt elemózsiáját. Ha még egy percet időzik, elkéstem a kb. 50 méterre lévő rendelőből. Márpedig azt nem szeretem. 

Büfiztetésre odaadom a nagymamájának, én pedig elrohanok. Útközben veszem észre, hogy az ingemet még be sem gomboltam. Néztek volna nagyokat, hogy hova tegyék ezt a képet… Atompontosan és szerencsére kifogástalan öltözékben állítottam be a házba. Hogy ott mi zajlott, arról már beszéltem

A csekély és korai délutáni pihenés miatt veszélyeztetett volt az este fürdetés közbeni bömbölés szempontjából, így azt találtam ki, hogy az akkor még fél adag főzelékből álló első vacsorát követően felcsatlakoztatom töltőre a gyermeket, hátha az energiafelvétel közben még tud egy kicsit szenderegni is. Bejött, az időlimites szopizástól a büfizés végéig csukva tartotta a szemét. Így a nyűgösség mértéke biztosan kisebb volt, mint egyébként lett volna. 

Néha előfordul, hogy az ember lánya valamit jól old meg, valamire gyógyírt talál, valamikor megfelelően cselekszik. Nem túl gyakori, de ilyenkor – ha más nem magasztal minket – alaposan veregessük meg a vállunkat. Mert megérdemeljük. Szülőként nagy nehézségeket kell átélnünk, és olykor szükségünk van egy kis öndicséretre megcsappant önbizalmunk helyreállítása érdekében.

Előkészületben: "A jó anyaság relatív"

A bejegyzés trackback címe:

https://ugrobeka.blog.hu/api/trackback/id/tr1614321281

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.