Ugróbéka

„A cumi az idegroncsoknak való”

– és tényleg

2018. május 24. - Ugróbéka anyukája

Belemélyedés szintjén nem kommentálva a kérdést és a válaszokat, néha tényleg vannak olyan témák, amikben csak egy helyen lehet találni megoldáshoz közelítő dolgokat, és valóban hasznos véleményeket. És el lehet csípni gyöngyszemeket is – ha nem nézzük közelebbről a minőséget. Így esett meg, hogy rátaláltam a linkelt lapra és a címben idézett mondatra. Szerintem a hozzászólónak igaza van.

Nem valami kedves, de mond valamit. Bár azt nem tudom, hogy a szülőre vagy a gyermekre gondolt-e… Tudom, egy kisbaba hogy lenne idegbeteg? (Egyesek szerint még „rossz” sem lehet.) Ám bizony néha vannak túlzott nyűgösségek és csillapíthatatlan bömbölések. Persze egyelőre mindennek megvan az oka. Csak nem mindig ismert. 

Várandósságom második felében hosszú listát írtam a babának és vele kapcsolatban beszerzendő holmikról, eszközökről. Eszemben sem volt cumit venni. A szoptatást népszerűsítő kampányokban tiltólistás, legnagyobb veszélyeként a cumizavart emlegetik. Ráadásul a párommal együtt mindig döbbenten bámultunk a 1,5-3 éves tipegőkre, akiknek „az utcán, a téren, a buszon, a boltban” ott fityeg a cumi a szájukban – akár beszéd közben is! Mi ezt nem akartuk, nem beszélve a leszoktatásnál felmerülő problémákról. (A napokban azért mondtam neki, hogy nem tudhatjuk, mi vár még ránk…) „Úgy szerettük volna elkezdeni, ahogy folytatni kívánjuk.” [1] 

Aztán eljött az a bizonyos kórházban töltött ötödik éjszaka, amit végülis a magam módján megoldottam – jutalmul kb. 3 óra alvást kapva. Délelőtt már szalasztottam is a páromat, hogy mire hazaérünk, váltsa ki az „ingyenes cumi” kuponunkat. Mert ahogy Apa idézni szokta: „Az elvek olyanok, mint a fing, tartjuk, ameddig tudjuk.” 

És aztán valahogy rajtunk ragadt, Áron rászokott, mára már „kellékké vált”. [2] Nem csak frontnál használtuk, akkor „csak” plusz segítséget nyújtott, hanem altatáshoz is. Nem lóg egész nap a szájában, de elalvás előtt megnyugszik tőle. Nem okozott cumizavart (bár néha nem voltam benne biztos, hogy felismeri a különbséget a cicihez képest, főként, hogy azon meg bimbóvédő volt…). És tulajdonképpen ez volt az első játéka is. Amikor újszülött korában letettük a kiságyba, de még nem volt kellően álmos, kiengedte a szájából, és vissza is vette. Addig forgatta a fejecskéjét. Persze nem mindig sikerült, de megtapasztalhatta lehetőségeit, korlátait, ügyességét. Tényleg talpraesett. 

Egyetértek, hogy nem a legjobb megoldás. Kényelmes és gyors, mint a mai világban minden, vagy legalábbis mindentől így várnánk el. Nyilván kitalálhattunk volna mást is, cipelhettük volna perceken, órákon keresztül (mint az esti nyűgösség idején), ringathattuk volna ölben, babakocsiban, hordozóban. Hordozókendőben is lehetett volna. Simogathattuk volna naphosszat. Minden csak idő és türelem kérdése, amikből azonban nagyon kevés áll rendelkezésre. 

És létezik az a bizonyos szopóreflex, ami kielégítést keres. Ha nem akarja az ember lánya, hogy egész nap „csüngjön a mellén” a kisember, akkor előkerülhet a cumi. Vártuk, hogy mikor találja meg Áron a hüvelykujját, de nagyon sokáig eldugta. Még maga elől is. Állandóan a többi ujja alá szorította, vagy fityiszt mutatott. Néha még ma is fogja így meg a csörgőt. Nem szopja az ujját. Rágja az egész kezét, az öklét vagy a mutatóujját – néha már a hüvelykujjával együtt is, de ez nem higgasztja le, inkább felélénkíti és az ínye alatt növekedő fogaira próbál hatást gyakorolni. 

Én elismerem, hogy idegroncs vagyok néha, vagy gyakrabban, mint kellene. De nekünk segített a cumi. Van, hogy kiköpi, van, hogy egész alvás alatt benn van a szájában, én ebbe nem avatkozok bele. Néhány hetes korában volt, hogy megkíséreltem elvenni, amikor már mélyen aludt, de nem adta oda. Ráadásul bármikor később is szüksége lehet rá, és akkor sem magát, sem engem nem ébreszt fel vele. Viszont tud a nélkül is szundítani. Amit zárójelben sem szoktak megemlíteni a cumiellenes oldalak, hogy a cumi csökkentheti a bölcsőhalál kockázatát. 

Akinek pedig nincs szüksége rá, az örüljön. Vagy olyan kisangyala van, aki ezt nem igényli, vagy kiötlött mást. Minden elismerésem! 

Neurológiai eset ide vagy oda, ez is egy olyan kérdés, amit mindenkinek magának kell eldöntenie, mint rengeteg mást a kisbabával kapcsolatban. És egyáltalán az életben, és másokéba én nem szívesek szólok bele. (Pedig néha úgy érzem, hogy valakinek nagyon kellene.)

Előkészületben: "Tükörkép"

 

[1] és [2] utalások Tracy Hogg & Melinda Blau: A suttogó titkai I. c. könyvére (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016.)

A bejegyzés trackback címe:

https://ugrobeka.blog.hu/api/trackback/id/tr5513998224

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.