Ugróbéka

Szülésindítás egy nappal a kiírt dátum után (1. rész)

– első gyermeknél szinte garantált császármetszés

2018. május 04. - Ugróbéka anyukája

Utólag mindig okos az ember. 

Nem gondoltam, hogy szombaton is van NST. Persze az más, ha valakinek már minden nap oda kell járnia. Nekem még csak pénteken telt le az időm, és hétfőre vártam a következő időpontot, de az orvosom másnapot mondott. Eszembe is jutott, hogy ha a rutinos nővér minden hétköznap ott van legalább 8 órát, akkor hétvégén biztosan nem fog bemenni dolgozni, bár nagy százalékban 12 órás műszakban robotolnak. Mégis, ez más. Akkor ki lesz ott? Csak egy villanás, többet nem foglalkoztam vele.

Párom (akkor még Kispapa, most már Apa) elvitt a kórházba, addig elment bevásárolni. A szokásos – egy kezdő ápolónővel. Felköti az érzékelőt, nem marad a helyén, megkér, hogy fogjam (fél órán keresztül! – bár lehet, ez egy korábbi alkalomnál volt, az emlékek néha csalnak). Semmi gond. A baba hűen önmagához hol mocorog, de inkább nem. Az elején még ébredget, próbálom nyugalommal, majd mozgatással fenntartani, kap egy kis hangot. A fiatal nővérke ide-oda repked, láthatóan nem tudja, hol a helye, mikor, mit kéne tennie. Áronka a végére elalszik, nagyon. Az előírt mozgásszám már megvolt, más probléma nem jelentkezett, az ápolónő a szalag végét letépi. Akkor még nem tudtam, hogy nem eléggé… 

Az orvosnál viszonylag gyorsan sorra kerülök, fejcsóválva nézi a gép által kiadott lapot: „Ez nagyon nem jó.” Nem is értettem. Vizsgálat, méhszáj nyitva. (Persze, a tegnapi vizsgálat óta.) Nyitott méhszájjal még el lehet szaladgálni egy ideig. Majd közli, hogy nem megyek haza, ma vagy legkésőbb holnap „szülünk”. Először azt hittem, viccel, szokott. Ez nem olyan jó móka. Megkérdezte, mit szólok hozzá. (Miért, hozzászólhatok?) „Hát nem örülök, de mit csináljak?” Menjek fel a szülészetre, és jelentkezzek be. Ő már hívta is a fentieket, hogy fogadjanak. Az egyébként a doktor úr magánrendelésén is asszisztenskedő hölgy már várt, kérdezte, van-e csomagom. A legfontosabb, a papucs, nálam van. A többit majd a párom hozza. „De én nem akarok itt maradni.” Ezt csak később mondtam a szülésznőnek, válaszolni nem válaszolt, az arcát akkor nem láttam, de ő már biztosan tudta, nincs más választásom. Amíg hangosan ki nem jelentettem, végig magamban ismételgettem: „Én nem maradok ám itt!” 

Órákon keresztül ismét rajtam az NST, az infúzió, majd a cukros infúzió folyamatosan folyik, a baba, mint az őrültek, mozog. Szegény szerencsétlen. Egész terhességem alatt nem kapott ennyi cukrot (semmi édeset nem tudtam megenni). Én pedig csak sírtam, néha már a mozgásérzékelő gombot sem nyomkodtam, felesleges, úgyis látszik, mikor rúg, szép a görbe. Alig bírtam felhívni a páromat. Elforduló vagy megértőnek tűnő tekintetek. Rettenetesen pisilnem kell. Végül nem tudom, hogy hol és mikor tudtam elmenni WC-re. Az orvos is elismerte, hogy tökéletes eredményei vannak a pocaklakónak, csak hát az a reggeli fecni… Meg kell indítani a szülést. De csak elaludt! Igen, valószínűleg, de biztos vagyok benne? Merném vállalni a kockázatot? Abban a pillanatban, azon a zaklatott napon én nem dönthettem. Nem voltam olyan állapotban. És senki más nem volt mellettem, aki józan ésszel, szakértelemmel felvértezve szembeszegült volna egy minden nap szüléseket vezénylő emberrel, aki az életét tette fel erre a hivatásra. Nem volt belőlem még egy, aki racionálisan tudott volna gondolkodni. Eltérítette a lelkemet az, hogy én nem ilyen szülést akartam. Ezt meg is beszéltük. Nyilván nem így képzeltem. Igazából azt sem tudtam, hogy ilyen „korán” lehetséges ez, hogy mi az a szülésindítás és mi történik majd velem és a bébivel. Kevés volt az információ, mint ahogy az elkövetkezendő órákban, napokban is. 

Feltette a doktor a zselét, ami generálja majd a fájásokat. Hogy gyógyszert kaptam-e a méh tágítására, fogalmam sincs. Utólag olvastam az interneten, hogy a kettő együtt jár. A szülés utáni napokon is csak hozták a pirulákat és döfködték az injekciókat anélkül, hogy némi halvány fogalmam lett volna, hogy éppen mit mire kell beszedni és beadatni. 

Arról senki sem szólt, hogy ez a zselé a normálishoz képest háromszor olyan erős fájásokat generál. Ezt tanúsította egy második gyermekét váró kismama is, akivel velem egyidőben történt ugyanez. Bár a kórházban lévő személyzetnek biztosan nem úgy tűnt, nem vagyok egy anyámasszony katonája. Elég nagy a fájdalomtűrő képességem. Tűrtem is, de a hatalmas görcsök mellett arra már nem volt kapacitásom, hogy nagy levegőket vegyek, és úgy tegyek, mintha nem fájna. Az erős összehúzódások pedig nyomták a baba fejét. Sokat már nem kellett szenvednem.

Folytatás hamarosan!

A bejegyzés trackback címe:

https://ugrobeka.blog.hu/api/trackback/id/tr7313889202

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.