Azt hiszem, nincsen rosszabb, bosszantóbb és fájdalmasabb kijelentés, meglátás egy szoptató kismama számára annál, mint amikor valaki azt mondja a babájára – főleg etetés után –, hogy „biztos éhes”, vagy megkérdezi tőle, hogy „Miért sírsz, éhes vagy?” Ez a nőember elevenjébe mar. Ő, aki kizárólagosan táplálja gyermekét, hogy az szépen nőjön és fejlődjön, ne tudná megadni neki a szükségeset? (Hiszen mindenki azt hangoztatja, hogy a tej mindig annyi és olyan összetételű, amire a bébinek szüksége van.)

És bármennyire bántó, sokan jönnek elő vele. Ez is egyfajta közhely. Hiszen a baba leginkább azért sír, ha éhes. Legtöbbször, általában, és még gyermeke is válogatja. Nem tudom, hogy azokból is kibukik-e, akik maguk is többször hallgatták ezt a sovány mondatot, és átélték ezt a facsaró érzést. Nem gondolom, hogy felejthető. 

Mégis, bármennyire kértem és akárhányszor akadtam is ki, a páromat sem tudtam leszoktatni róla. „Biztos éhes.” Mintha mindenhol ez visszhangozna. Még szerencse, hogy nem vagyok könnyen befolyásolható. Ennyi önbizalmam még maradt. Bár néha nekem is megfordult a fejemben. Amikor este egyfolytában rítt, rágta a fejvédőt vagy hasonlók. 

Olykor némiképp éhes is maradhatott. Pl. növekedési ugrás idején, vagy késő délután, a nyűgösség időszakában. Mert az is kering a szakmában, hogy „igen, este tényleg kevesebb a tej, de zsírosabb!” Csakhogy ez az én Áronomat egyáltalán nem vigasztalta. Valószínű ő nem tudott erről a tudományos megállapításról. Ő csupán annyit fogott fel, hogy nincs annyi táplálék a pocakjában, mint amennyi belefér. Lehet, hogy tudott volna többet is enni, lehet, hogy aztán tudott volna egyben többet is aludni. Ezt már nem fogjuk megtudni. (Mondjuk annak nem látom értelmét – és lehet, hogy ezzel a véleménnyel egyedül vagyok, és a fejés is távol áll tőlem –, hogy a vacsorát reggeli fejt tejjel egészítse ki az ember. Mivel azt is emlegetik, hogy az anyatej minősége az adott napszaknak is megfelelő. Valószínű attól csak többet pisilt/kakilt, nem hosszabban szundított volna.) 

Szopizás után inkább benn maradt a büfi, túlette magát, egy kicsit később pedig fáradt. A csecsemő másért is bőgicsél, ez nem kizárólag az éhség jele. 

Történt egyszer egy tavaszi délelőtt – dél körül –, amikor anyukám (Nagymami) meglátogatott. Az ebédemet már befejeztem, de a kisfiú pont elkezdett nyűgösködni. Először. A Nagymami előtte észrevételezte, hogy a gyerek „tépi le magáról a ruhát”, húzogatja a felsőjét. Nem csodálkoztam, első kedvenc játszószőnyegi játéka az előke volt… (Minek egy gyereknek játék? Úgyis megtalálja, amivel elvan.) Korábban azt nyűtte. 

Nem tulajdonítottunk jelentőséget neki. Aztán a nyekergés sírásba fordult. Majd ordításba. Amit Áron kézben is folytatott. Nem lehet éhes. Már elfáradt volna? Menjünk egy kicsit a hálószobába, a nyitott ablakhoz, hátha megnyugszik a friss levegőtől. Elvétve tényleg működnek az anyai ösztönök. Elhallgat. Akkor próbáljunk visszamenni… Kíséreljük meg az alvást… Csillapíthatatlan bömbölés. Nem értjük. Cipeljük tovább, szipog (jobb, mintha letéve vörösödne a feje), egy-két óra. Annyira kimerül a fesztiválban, hogy a Nagymami karjába ájul… 

Lehet, hogy front van. Majd kialussza. Kipihenten, vidáman ébred. Ezek szerint tényleg. A délutáni séta után nem eszik, kiabál. Mostanában ahogy kiveszem a babakocsiból, izzadt a háta. Itthon megszárad, se túl hideg, se túl meleg a lakás. Legalábbis volt eddig. De mit csináljunk? Ezúttal párom anyukája (Nagymama) asszisztál. Levesszük Áron rugdalódzóját. (Elképzelhető, hogy már túl vastag?) Lehet látni, ahogy megkönnyebbül. Meztelen lábbal már szopizik. 

Újszülött korában állandóan tapogattam a nyaka alatt a hátát, nehogy megsüljön, vagy fázzon. Mindig egyenletes, normális hőmérsékletet éreztem. Fel is hagytam nagyjából ezzel a szokással. De a baba hőérzete is fejlődik idővel. Már észleli a környezeti viszonyokat, tud hőt leadni. És tudja jelezni, ha valami bántja. 

Melege volt. Azóta váltottunk body+nadrág kombinációra, és többször költöztünk át a szoptatás idejére – főleg a kint tartózkodást követően – a hűvösebb hálószobába. Manapság este a „gyerekszobá”-ban próbálunk foglalkozni vele, amíg nem kezdődik a fürdetés. Lassan, a magam tempójában – még elvileg a kültéri hőmérséklet sem emelkedett nagyon 30 fok fölé, a nappaliban is tudom tartani egyelőre a maximum 26 fokot – tovább vetkőztetem. 

Ahogy felismerésre jutottunk, érvénybe lépett a sokkal szimpatikusabb új jelszó: „biztos melege van”, „nincs melege?” Ez sem mindig hoz megoldást, de bizonyos mértékig még lehet rajta segíteni. Amíg még van réteg ruha, amit le lehet venni – pelenkáig. Bár ebbe is többen beleszólnának, nem sietném el. Nekem a fejemben motoszkál a 40 fok is. 

Nyilván az ember akkor bezárkózik a lakásba, és legfeljebb reggel merészkedik ki, de a benti falak is úgy fel fognak melegedni, hogy már hiába küzdünk a forróság és a pára ellen. Ja, és ki bír hajnalban, kómásan órákat járkálni? Este pedig csípnek a szúnyogok… 

A jelszóváltoztatás pedig annyira bejött, hogy párom már inkább feltételezi, hogy a gyermek szomjas, minthogy éhes. Gyakorta arról már meg is feledkezik, hogy ennie is kellhet. A víz sok mindenre gyógyír, de a farkaséhséget csak percekig képes csillapítani. És az „éltető folyadék”-ot sem szabad túlzásba vinni, mert a babának az anyatej tápértékére feltétlenül szüksége van.

Előkészületben: "Van napirendünk, csak folyamatosan változik"