Amiről indokolatlanul és szinte méltatlanul kevés szó esik a szoptatás kapcsán, az a kismama táplálkozása. Igen, arról vannak leírások, bejegyzések, vélemények, hogy mit együnk és igyunk, milyen vitaminokra, ásványi anyagokra, tápanyagokra van szükségünk, vagy lehetőleg mit kerüljünk. De önmagában tényállításként azt még nem olvastam, hogy ENNI KELL. Márpedig kell, muszáj.
Generációról generációra öröklődik az az egyébként téves kijelentés, hogy „a kismamának kettő helyett kell ennie”. (Miért kéne? Hiszen az a kis ebihal hogy tudna elfogyasztani egy felnőtt adagot?) Viszont azt még soha senkitől nem hallottam, hogy amíg anyatejjel táplálod a gyermekedet, szinte tényleg meg kell kétszerezned az addigi adagjaidat, hogy győzd tejmennyiséggel és energiával. Engem nagyon meglepett.
Azon nem csodálkoztam, hogy végre szomjas voltam. Egész várandósságom alatt alig bírtam inni, pedig elég forró nyarat éltünk meg, és mindenki figyelmeztetett, hogy igyak, igyak és igyak, folyamatosan és egyfolytában. De ha egyszer nem ment… A teától óvtak, így is néha felhígított Ice Tea-vel csillapítottam a szomjam. Egy ideig meg tudtam inni a citromos vizet, amíg nem telítődtek a savraktáraim. Néha megengedtem magamnak egy fél pohár narancslevet, mert az jólesett, de korábbi refluxos tüneteim miatt többet nem mertem kockáztatni. Olykor egy-egy semleges, teinmentes (ám nem gyógy-) tea langyosan lecsúszott, és a hűtőhideget is szívesebben fogyasztottam. De a víz…, abban inkább csak fürödtem. A végére kitapasztaltam, hogy egyetlen palackozott vízből (az sem ásványvíz) tudok többet magamba tömni, illetve még a babavíz jött be – betartva a csecsemőknek szánt utasításokat.
Szóval végre ittam, literszám. De az az állandó éhség… Amikor az egész napod abból áll, hogy szoptatsz, büfiztetsz (miután rájöttél, hogy nagyjából hogyan kéne), pelenkát cserélsz, altatsz, a másfél hetes korától náthás újszülött orrát szívod, akkor még arra is időt kell szakítanod (a napi gyors zuhanyzás mellett), hogy minden egyes babaetetés után magad is megetesd…
Ilyenkor vered fejbe magad azért, hogy a babasarkot az étkező helyén rendezted be – az amerikai konyha mellett közvetlenül… Hogy véletlenül se tudjál a mikróban kaját melegíteni vagy egy szendvicset összedobni, mikor a kisded végre álomba merült. Rohanás az idővel, kapkodás, idegeskedés. Hiányzott ez neked?
Persze megvolt rá az okom. Van ugyan egy „gyerekszobánk” – teljesen bebútorozva („felnőtt” bútorral) –, de ez a lakás leghidegebb pontja, és itt leledzik a termosztát… 3-4 fokkal hűvösebb, mint a nappali, és télre vártuk a csöppségünket. Az újszülöttet nem akartam hidegre tenni, viszont ha a kisszobát felfűtöttük volna megfelelő hőmérsékletre, a többi helyiségben megdöglöttünk volna, állandóan nyitva tarthattuk volna az ablakokat, a gázszámláról nem beszélve. És hiába állítottam volna fokban akármennyire magasra a hőszabályzót, ha lekapcsol a fűtés, néhány perc múlva rettenetes hidegérzete támad az embernek a tényleges foktól függetlenül. Így maradt az étkező.
Visszakanyarodva a címbeli témához, soha nem gondoltam volna, hogy nekem, aki mérhetetlenül szeretek főzni, sütni, recepteket, éttermeket kipróbálni és legfőképp enni, valaha teljesen komolyan megfordul a fejemben, hogy mennyivel egyszerűbb és jobb (!) lenne, ha nem kéne az evéssel foglalkoznom, csak bekapnék egy-két – akár íztelen – bogyót, ami fedezné minden szükségletemet, és mehetnék tovább a dolgomra, vagy leginkább pihenhetnék helyette egy minimálisat.
Faltam. Heteken, hónapokon keresztül szinte nem éreztem az étel ízét, csak arra koncentráltam, hogy minél hamarabb legyek túl rajta, de lehetőleg jól rágjam meg, hogy minden tápanyag hasznosulni tudjon belőle, hogy már a szájban elkezdődjön a szénhidrát emésztése, és aztán tudjon folytatódni a folyamat a többivel lentebb a tápcsatornában.
Viszonylag gyors az anyagcserém, a szoptatás pedig elképzelhetetlen energiát igényel. Sokszor még éjjel is bekaptam egy szendvicset, és az elején már a hajnali etetés után reggeliztem. Éjszaka most már beérem egy-két szem házi pogácsával vagy puffasztott kukoricával, de ennyit muszáj megennem, hogy vissza tudjak aludni, és ne éhezve forgolódjak. (El se tudom képzelni, hogy valaki fel sem ébred a szoptatás közben.)
Relatív nyugodtan a mai napig csak akkor tudok étkezni – pláne egy két-, netán háromfogásosat ebédelni –, ha valaki addig vigyáz Áronra, játszik, foglalkozik vele. Mert egy kis nyüszögésre (én biztos két „sz”-szel írtam volna…, bár a helyesírási szótár szerint nincs is ilyen szó), nyűgösködésre, sírdogálásra beindul az anyai ösztönöm (talán így fejezhetjük ki szépen, hogy felmegy a vérnyomásom), és vagy félbehagyom az evést, hogy próbáljak segíteni neki, eltereljem a figyelmét a nődögélő fogáról, vagy őrült módjára kezdek lapátolni, hogy mihamarabb hosszabb távon tudjam vigasztalni.
És az ember – hiába tanították neki a kultúrát, és kéne ezt a tudományt továbbadnia utódjának – itt is feladhatja az elveit: ehet rántott húst is kanállal a korábbi leveses mélytányérból… Csak, hogy ne kelljen annyit mosogatni, mert az is idő és zaj… Jó étvágyat!
Előkészületben: „»Kis gyerek – kis gond, nagy gyerek – nagy gond« vagy »Minden nappal egyre könnyebb«?"
